Black Snow 

A hard frost came with the Hunter’s Moon;
Snow came early, and didn’t leave soon.
Hunger stalked predator and prey,
Til each wolf had to seek his own way.

Deer ate bark til the trees were dead
But still they starved, and the wolves were fed
Upon gaunt game--but still unfilled,
The pack split up, to hunt through the hills.

A wolf and his mate, with two new cubs,
Built a new den, ‘neath the bushes and shrubs.
While the young cubs nursed, the wolf sought prey.
With no hunt’s luck, the snow fell black that day.

Through the full Frost Moon and the Long Nights Moon
The wolf sought meat from night to noon.
He could hardly hunt, and his small cubs cried;
So he turned scavenger, despite his pride.

He gleaned the scraps of others’ meals,
And human trappers’ game he’d steal.
Eating rats kept starvation at bay.
He hunted, though the snow fell black that day.

Come Hunger Moon he tried new game,
To humans’ fields the starved wolf came.
He crept through the byre, a tender lamb he took,
But its bleats called the shepherd, with sling and crook.

His mate needed meat, for her milk had dried,
He tore Shepherd’s throat; in the snow he died.
The wolf fled as fast as he could get away,
Carrying the lamb, and the snow fell black that day.

The shepherds’ sons were many and strong;
They chased the wolf the whole night long.
They were well fed, he too weak to get away,
They hauled him to the town, and the snow fell black that day.

The shepherds’ sons all the town did wake,
And in the square tied the wolf to a stake.
He couldn’t break the ropes, struggle as he may.
They lit the fire, and the snow fell black that day.

From afar, his death howls reached his mate.
She howled back to him, fearing his fate.
Cubs in her arms, little did they weigh,
She sought her mate, and the snow fell black that day.

Dead cubs in her arms, she saw the fire.
Snarling at the folk, she walked into the pyre.
In a last embrace, her eyes wild and fey,
She burned with her mate, and the snow fell black that day.

The bonfire raged; its flames licked the sky.
Sparks flew to the thatch of buildings nearby.
The wildfire spread; the town in ruins lay,
Lost in swirling ash, for the snow fell black that day.

Fekete hó

Kegyetlen fagy jött a Vadászok Holdjával

A hó korán jött, és nem tűnt el hamar

Az éhség lopva jött, ragadozó és zsákmány,

Minden farkas kereste az útját.

A szarvas kérget evett a halott fákról

De mindig éhezett, és etettek a farkasok

Komor játék – az éhezés maradt

A tömeg meghasadt, a hegyeket vadászat uralta

A farkas és a párja és két új kölyök

Új odút épített a bokrok és cserjék között,

Miközben a kicsiket ápolta, vadászni próbált a farkas

Szerencse nélkül, s a hó feketén hullott, mint e nap.

A teljes jeges holdtól a hosszú éjek holdjáig

A farkas élelmet keresett estétől délig.

Alig ejtett valamit, a kiskölykök sírtak

Így visszatért, mint dögevő, büszkeségét elrakva

Gyűjtötte a maradékot, hisz más nem volt

A prémvadászok meglopnák játékból

Patkányokat evett, az éhezés fogja

Vadászott, s a hó feketén hullott, mint e nap.

Feljött az Éhség Holdja, ő új játékot próbált

Emberi mezőre lopódzott az éhező farkas

Átosont a határon, elvitt egy puha bárányt

De a bégetése felverte a juhászt, kötéllel és bottal

A társának élelem kellett, a teje elapadt

Eltépte a Juhász torkát; meghalt a hóban

A farkas amilyen messze csak tudott rohant

Vitte a bárányt, s a hó feketén hullott, mint e nap.

A juhász fiai sokan voltak, erősek

Űzték a farkast át az éjen

Jól tápláltak voltak, ő túl lassan haladt

Elhúzták őt a városba, s a hó feketén hullott, mint e nap.

A juhász fiai az egész várost felkeltették

A téren a farkast karóhoz kötötték

Ő nem tudott szabadulni, küzdött, míg tudta

Tüzet gyújtottak, s a hó feketén hullott, mint e nap.

Messze, a halálos vonyítása elérte a párját

Ő visszavonyított, rettegve párja halálát

Kölykei a karjai közt, apró súlyukkal,

A párját kereste, a hó feketén hullott, mint e nap.

Halott kölykök a karjaiban, ő a tüzet nézte

Morgott az emberekre a halotti máglyára lépve

Az utolsó ölelésben a szemei vadak és túlvilágiak voltak

A párjával égett, és a hó feketén hullott, mint e nap.

A máglya őrjöngött; lángjai az égbe kaptak.

Átterjedtek a tetőkre, a közeli házakra.

A vad tűz hódított; a város porrá égett aznap

Elveszett a hamuban, s a hó feketén hullott, mint e nap.